Bethlen Gábor-díj

A Bethlen Gábor Alapítvány Kuratóriuma 2011. november 4-én Budapesten a Parlament Vadásztermében kitüntetette a Csemadokot “anyanyelvünk és kultúránk szervezett megőrzése, ápolása, s a felvidéki magyar megmaradás érdekében folytatott mintegy hat évtizedes küzdelme elismeréseként”. A laudációt Lezsák Sándor, a Kuratórium elnöke mondta.

A CSEMADOK KÜZDELMES ÉVTIZEDEI A MAGYAR KULTÚRA ÉS ANYANYELV MEGMARADÁSA ÉRDEKÉBEN

A történelem számos olyan esetet ismer, amikor a politikai élet főszereplői létrehoznak egy szervezetet, és az – elidegenedve a létrehozók szándékaitól – fokozatosan önállósul, és lassan eltávolodik a létrehozók akaratától. Ilyen szervezet volt a Csemadok is, amit a sztálini korszak hívott életre 1949. március 5-én Pozsonyban, Szlovákia Kommunista Pártjának a támogatásával „Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete” néven. Ebből ered a Csemadok mozaikszó. A hatalom mindenekelőtt azzal a céllal szorgalmazta a művelődési szervezet létrehozását, hogy önmaga számára biztosítsa a szlovákiai magyarság közvetlen politikai ellenőrzését, és hogy a szervezet közvetítse a magyar nemzetiségű szlovák állampolgároknak a szlovák kommunista párt határozatait. Nos, mi nem azt a szervezetet méltatjuk, amelyiket Szlovákia Kommunista Pártja hozott létre, hanem azt, amelyik az alapítói szándékoktól függetlenül elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar kultúra és anyanyelv fennmaradásában a nemzetiségi elnyomás legkeserűbb éveiben is.

Mit is mondott a Csemadok alakuló közgyűlésén Pavlík tájékoztatásügyi megbízott miniszter? «Nagy hiba lenne, ha valaki azt gondolná” – mondta – „hogy ez a kultúregyesület a csehszlovákiai magyarság érdekeinek valamiféle védelmezője legyen.»

Ám a megalakulást követő két évben már több száz műkedvelő együttes – kórusok táncegyüttesek, olvasókörök, színjátszó csoportok, zenekarok – alakult meg, és a több mint félezer településen mintegy 550 helyi szervezet jött létre.

Azzal, hogy spontán módon nagyon sok szervezet létrejött, és bár a párt ellenőrzésével, de mégiscsak egy kicsit önálló módon működtek, sajátos kettős hatalom alakult ki. Volt egyfajta felső vezetés, amely megpróbált lehetőleg jó káderként viselkedni, betartani a pártközpont utasításait, másrészt pedig volt a tagság, amely a falvakban, kisvárosokban spontán módon szerveződött, létrehozták a magyar kulturális élet helyi közösségeit. Az egyesület a jogfosztottság évei után pótolhatatlan tevékenységet fejtett ki azáltal, hogy vállalta a magyar kisebbség népművészeti hagyományainak ápolását, kulturális életének kibontakoztatását, és közreműködött a magyar iskolák újraindításában. A párthatalom akarata ellenére a Csemadok gyűjtőhelye lett a szlovákiai magyar kisebbség problémáinak. A magyarság panaszait továbbítania kellett az illetékes szervekhez, ennek következtében akaratlanul is a magyar kisebbség szószólójává vált.

A hatvanas években, – különösen 1968-ban – a Csemadok érdekképviseleti tevékenységet is vállalt. A központi vezetés ellenszegült a Kommunista Párt utasításának, hogy ítélje el a párton belüli ellenzéki mozgolódásokat, vezetésének többsége szolidaritását fejezte ki a pártot megújító reform-mozgalommal. Az 1968. márciusi Csemadok-program igazi demokratikus áttörés volt a kisebbségi magyar politikában. A nemzetiségi kérdés rendezésére vonatkozóan fogalmazta meg javaslatait. Eszerint a nemzetiségek helyzetét az önigazgatás és a kollektív kisebbségi jogok alapján kell rendezni. Egy nemzetiségi alkotmánytörvény kidolgozása mellett javasolta többek között az államhatalmi és a végrehajtó szervek melletti nemzetiségi szervek, köztük nemzetiségi

minisztérium létrehozását, a magyarok számára hátrányos 1960. évi közigazgatási elrendezés kiigazítását, valamint az 1945 után hozott magyarellenes jogszabályok felülvizsgálását. A közgyűlés megváltoztatta a szervezet nevét, új neve a Csehszlovákiai Magyarok Társadalmi és Kulturális Szövetsége lett.

A szovjet katonai megszállást követően érvénytelenítették az 1968-ban elfogadott szervezeti programot, és a Szövetséget – a Prágai Tavasszal való szimpatizálás miatt, megtorlásképpen kizárták a pártállam által elismert politikai szervezeteket tömörítő Nemzeti Frontból. Sor került személyes megtorlásokra is. A Szövetség különböző szerveiből mintegy negyven választott tisztségviselőt távolítottak el, ami az akkori pártállami korban súlyos egzisztenciális hátrányt jelentett az érintettek számára. Kiváló, nagy tapasztalatokkal és tudással rendelkező magyar értelmiségiek kerültek belső száműzetésbe.

Ennek a belső száműzetésnek a dermesztő légkörét magam is érzékelhettem. 1969 nyarán, húsz évesen Szíj Rezső művészettörténésszel felvidéki tanulmányúton vehettem részt, és íróktól, képzőművészektől kaptam életre szóló történelmi leckéket. Jártunk Észak-Komáromban, Ógyallán, Dunaszerdahelyen, Pozsonyban Eperjesen, Kassán. Hitben, magyarságban meg nem alkuvó drámai sorsok, élethelyzetek, fiatal tehetségek útkeresése, magukra hagyott idős művészek létbizonytalansága, szegénysége. Minden szempontból bőtermő élmény maradt. Néhány hét múlva kerültem Lakitelekre, és a következő év májusában felvidéki estet szerveztem a művelődési házban. Az író-olvasótalálkozó népes közönsége előtt vendégünk volt Duba Gyula, Keszeli Ferenc, Mács József, Ozsvald Árpád és Zs. Nagy Lajos. Így szerveződött a irodalmi nomád nemzedék: az elszakított nemzetrészek regényein keresztül fedeztük föl a kárpát-medencei magyar valóságot. Duba Gyula Vajudó parasztvilág, Sütő András Anyám könnyű álmot ígér, Fehér Ferenc Hazavezérlő csillagok és Kovács Vilmos Holnap is élünk c. regényei szembesítettek bennünket a kárpát-medencei magyar valósággal.

A hetvenes évek végétől lassú és rejtett nemzedékváltás történt. Minden pártállami éberség és fenyegetettség ellenére megjelentek a Csemadok tagságában a másként gondolkodó, ellenzéki személyek és csoportok. Ebből a nemzedékből alakult ki az a réteg, amely 1989 után a szlovákiai magyarság közéletében politikai szerepet is vállalt. A magyar politikai élet első vezetői nem szerezhettek volna kellő közéleti tapasztalatokat a Csemadokban történt szerepvállalásuk nélkül.

A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején történtek olyan kezdeményezések a szlovák kommunista párt részéről, amelyek nyíltan a magyarság létét fenyegették. Ilyen volt például a párt által 1978 januárjában kidolgozott, kétnyelvű oktatást szorgalmazó tervezet, amelynek célja a magyar iskolák felszámolása volt. Ezt – jelentős részben a Csemadok ellenállása miatt – nem sikerült megvalósítaniuk. Ez után a kudarc után a Szlovák Nemzeti Tanács csupán azt kérte, hogy a magyar tannyelvű iskolákban „javítsák a szlovák nyelv oktatásának minőségét.”

A magyarellenes szlovák törekvés 1983 őszén ismételten előkerült, amikor a Szlovák Kormány nemzetiségi főosztálya jóváhagyta az iskolaügyi törvény újabb tervezetét, amelynek elfogadása lényegében a magyar nyelvű oktatás felszámolását jelentette volna. Ezt a törvénytervezetet is a Csemadok által szervezett tiltakozások hatására vonta vissza a kormány.

Az egypártrendszer összeomlását követően az egységes nemzeti érdekképviselet szándéka magától értetődően vetette fel azt, hogy a Csemadokból kellene kialakítani egy magyar politikai mozgalmat. A Csemadok XV. rendkívüli országos közgyűlésére 1990. március 9-10-én került sor Pozsonyban, ahol – szerencsére – háttérbe szorult minden olyan elképzelés, amely a Csemadoknak napi politikai érdekképviseleti szerepet szánt volna. Ha párttá vált volna, akkor mindenképpen valamilyen politikai ideológia mentén kellett volna meghatároznia önmagát, így a szlovákiai magyar közösségnek csak egy részét képviselhette volna. A Csemadoknak ezért volt fontos civil szervezetként megmaradnia, mert így a szlovákiai magyarság kulturális és nyelvi össz-érdekét védhette. Egyébként ennek a kongresszusnak a keretében rehabilitálták az 1970-ben kizárt tagokat is. A Csemadok új neve a „Csehszlovákiai Magyarok Demokratikus Szövetsége” lett. Az 1990 évi kongresszus annyiban is mérföldkő volt, hogy 1949-es megalakulása óta a Csemadok vezetősége először dönthetett szabadon arról, hogy hol a helye, mivel és hogyan szolgálhatja a legjobban a szlovákiai magyarság érdekeit, és megmaradását.

Csehország és Szlovákia szétválása után 1993. április 3-4-én került sor Dunaszerdahelyen a Csemadok XVII. országos közgyűlésére. Az itt elfogadott alapszabályban már a szervezet új elnevezése szerepel, mint a Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség. Ezt követően azzal szembesült a Szövetség, hogy a szlovák kormány fokozatosan csökkentette a szervezet állami támogatását, míg a nyíltan kisebbségellenes második Mečiar-kormány teljes egészében megvonta azt. Ettől kezdve lényegében csak az anyaországi pályázatok révén sikerült biztosítani a Csemadok szűkülő költségvetését. A pénzügyi források hiánya miatt megszűnt a Hét is, a Csemadok képes hetilapja.

Itt emlékezzünk meg a nemzeti emigráció, a felvidékről elszármazott magyarok és a magyar állam támogatásáról, az anyaországi pályázatokról,s legfőképpen a Rákóczi Szövetség áldozatos munkájáról.

Ha a magyar kulturális egyesületek napi tevékenységét áttekintjük, akkor – annak ellenére, hogy az országos rendezvényekre nagyon nehéz szponzorokat szerezni – versmondó gyerekek, az amatőr színjátszók, a néptáncosok, a kórusok egész évben azért dolgoznak, hogy eljussanak az országos fesztiválra: Rimaszombatba, Dunaszerdahelyre, Érsekújvárba. Ezeket, illetve a járási és megyei válogató versenyeket szervezi a Csemadok, azaz mai nevén a Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség.

Mi a Csemadok szervezetek minimális célkitűzése? Csak annyi, hogy „minden szervezetben minden hónapban legalább egy rendezvény legyen”. Mi a Szövetség mottója?

„ A Szövetség egy közösség, amely nélkül a magányos emberek legjobb elszánásai sem valósulhatnak meg. Egy közösség, amelyben az egyének értelmes célokért képesek áldozatvállalásra is. Ennyire egyszerű az egész – csak ott kell lenni!” 2009-ben a Csemadoknak 431 alapszervezete, 428 működő művészeti együttese volt, és 57 050 tagja.

Hosszú lenne felsorolni, hogy milyen rendezvényekre került sor az elmúlt másfél évben.

Csak ízelítőül érdemes megemlíteni néhányat. A múlt héten fejeződtek be a Kazinczy Anyanyelvi Napok rendezvényei; többek között megrendezik a Kodály Zoltán Nemzetközi Hegedűversenyt, melyre 2011. november 17-19-én kerül sor a Galántai Városi Művelődési Központban; november 17 és 20-a között pedig a XIII. Egressy Béni Országos Színjátszó Fesztivált.

A Csemadok a korábbi évtizedekben szinte mindvégig tartotta magát a Bethlen Gábori intelemhez, miszerint a nemzet fennmaradása érdekében nem azt tette, amit szeretett volna – hanem mindig azt, amit az adott körülmények között tenni lehetett – de azt szinte maximális hatékonysággal. Joggal érdemesül tehát a Bethlen Gábor díjra.

Elhangzott 2011. november 4-én, a Parlament Vadász termében, a Bethlen Gábor-díj átadó ünnepségén.

(A Bethlen Gábor Alapítvány 1980-tól féllegálisan kezdte meg működését. A korabeli pártállami rendszer urai különféle retorziókkal, cenzúrával, leváltással, állásvesztéssel büntették az általuk nacionalistának nevezett társaság tevékenyebb vezetőit. Munkásságukat, közügyeinkben tanúsított bátor helytállásukat, nemzetszolgálatukat értékelve, egzisztenciális gondjaikat is enyhítendő (az 1983. április 15-én elhunyt) Illyés Gyula családja, Kiss Ferenc, Németh Lászlóné, valamint a kezdeményezők közül tíz-tizenketten a Bethlen Alapítvány nevében „díjat” adományoztak. Az általuk összeadott pénzből – a hat évig halogatott hivatalos állami engedélyezés előtt – létesített harmincezer forintos Prae-Bethlen-díjat elsőként a Pártközpont által akkoriban szilenciumra ítélt Csoóri Sándor, illetve Czakó Gábor kapták 1984-ben, majd az Írószövetség vezetői közül száműzött, s az Alapítvány titkárolását áldozatosan vállaló Nagy Gáspár vehette át, 1985 augusztusában Illyés Gyulánétól. A Kiss Ferenc, Kodolányi Gyula, illetve Pethő Bertalan, Németh Lászlóné által aláírt hitelesítő levél szerint: „Mindez abban a reményben történt, hogy a Bethlen Alapítvány, megalakulása után, előtörténetének eseményei közé ezeket a díjakat beiktatja, és a pénzdíjat véglegesen a kitüntetetteknek ítéli oda.”

A hivatalos miniszteri engedélyezést követően, 1985. szeptember 20-án Márton János agrár-közgazda elnökletével megalakult Kuratórium Felhívást bocsátott ki szórólapon, amelyet a Titkárság segítségével igyekezett eljuttatni az ország minden részébe és a világ magyar közösségeihez. A Nagy András grafikus vonzó emblémájával készített szórólapok segítették a gyűjtést, az alapítvány törzstőkéje szépen gyarapodott. Az Alapítvány 1986-ban – jelentős pénzösszeggel járó – Bethlen Gábor-díjat létesített, a magyarság szolgálatában és a közép-európai népek együttműködésében élenjáró személyek elismerése, illetve megismertetése céljából. Az ügyrend és az első díjazandó személy, Domokos Pál Péter csángómentő-néprajztudós, kuratóriumi elfogadását követően, a Hazafias Népfront egyik júniusi rendezvénye keretében a Vakok Intézetében került sor az első „hivatalos” Bethlen-díj átadására.)

(Bakos István)